KODO UESUGI: A JAPÁN BAMBUSZFUVOLA ÉS JÁTÉKTECHNIKÁJA

 

(1) A hangszer, változatai és története

 

A fúvóka nélküli hosszúfuvola fajtákat, illetve azokat a fúvós hangszereket, amelyeknél semmilyen segédeszköz nem segíti a hangképzést, már a legrégebbi kultúrák is ismerték. Ilyen, ma is létező hangszerek például az egyiptomi ney, a dél-amerikai quena, a kínai dōshō vagy a koreai tanso. Alighanem e két utóbbi a kínai fuvola őse, amelyből azután a Japánban ma használt shakuhachi továbbfejlesztett változata ered.

Míg azonban a fent említett fuvolák (talán az egy quena kivételével) nem szolgálnak, illetve soha nem is szolgáltak koncerthangszerként, addig a shakuhachi igen kedveltté vált Japánban, s ennek határian túl is. Mindez talán a hangszer letisztult hagyományos formájának és különleges hangminőségének köszönhető, amelyek a hangszer bármiféle szerkezeti alakításával csak romolnának.  

 

1.1 A shakuhachi különféle megjelenése a japán művészetben

A császári udvari muzsikában használt Gagaku-shakuhachi a VII. század végén jelent meg. Feladata a kínai Tang dinasztia zenéjének tolmácsolása volt. Egészen a XIII. századig használatban maradt, ekkor azonban nyomtalanul eltűnt. Ez az „antik shakuhachinak” is nevezett hangszer különböző hosszúságú volt, 35-től 43,8 centiméterig, egyetlen, hármas an ízelt bambuszdarabból alakították ki hat hanglyukkal. Hangkészlete azonos volt a kínai dōshōéval.

 

Gagaku shakuhachi

 

hitoyogiri – miként azt japán neve is mutatja – egy bambuszdarabból faragták ki, egyetlen ízzel. E hangszert a XVI-XVII. században rendszerint koto vagy shamisen kísérettel szólaltatták meg, de szólóhangszerként t is felbukkant. Nem sokkal később használton kívül került.

 

Hitoyogiri

 

Fuke-shakuhachi alakja már ugyanaz, mint a ma használatosé. Mai nevét is a komusōktól kapta, akik az Edo-korszak (1603-1876) Fuke szektájának e hangszerrel kolduló vándorszerzetesei voltak.  E hangszernek már öt hanglyuka volt. A korai Komusō-shakuhachi bambuszból készült, amelynek három ízesülése volt, ám ez később, amikor a hangszert a bambusz gyökérközeli részéből kezdték kialakítani, hétre emelkedett. E változtatás hátterében az az igény állt, hogy súlyosabbá tegyék a korpuszt, mivel így az egyfajta fegyverként is használhatóvá vált. A hangszer standard hosszúsága egy láb (ichi shaku = kb. 30,3 cm) és nyolc (hachi) hüvelyk (sun = 3,03 cm), vagyis összesen mintegy 54,54 cm. Emellett azonban egész sor más méretű hangszer is létezett, 36-tól akár 76 centiméter hosszúságig.

 

Fuke-shakuhachi

 

modern shakuhachi a Fuke-shakuhachiből fejlődött ki. A hanglyukak száma az eredeti ötről hétre, majd kilencre is emelkedett, de a hangkészlet csaknem ugyanaz maradt, mint a korai hangszereké. A modern hangszerek a diatonikus, illetve kromatikus skálák megszólaltatására is alkalmassá váltak. Manapság a hétlyukú shakuhachi a legelterjedtebb.

 

 

1.2 A shakuhachi fejlődéstörténete

A Tang-kori kínai hosszúfuvolát két részből, egy hosszabb felsőből és egy rövidebb alsóból állították össze. Ezt a szerkezetet Ryosai fejlesztette tovább oly módon, hogy a rövidebb csövet az eredetinél egy hanggal mélyített csővel illesztette össze. További változtatásokat követően a rövidebb cső hossza végül – a Tang kor mértékegységét alapul véve – egy shaku és nyolc (hachi) sun lett, s így a hangszer is shakuhachiként vált ismertté. Kínában a bambuszfuvola e típusa feledésbe merült, de a Japánba átszármazott hangszer bizonyos változtatásokkal azonban a mai napig használatos maradt.

Röviden szólnunk kell a Fuke-shakuhachi eredetéről is. Kínában, a Tang-korban (618-907) működött egy Fuke nevű híres buddhista tanító. Tanait sajátos módon terjesztette: az utcákon zen-költeményeket énekelt, miközben egy kolompszerű harangocskát rázogatott. E mester türelme és méltósága olyan mély benyomást tett egy Chohaku nevű fiatalemberre, hogy megkérte, hadd legyen a tanítványa. Ő komponálta az első shakuhachi darabot, amelyben csodált mestere harangjának hangját örökítette meg. Ez a Fuke-shakuhachi stílus történetének kezdete.

 

Fuke (Pu-Hua)

 

E darabot, amelynek címe „Kyorei” (kyo = üres, rei = harang), tizenhat nemzedéken keresztül hagyományozták szerzetesről-szerzetesre, míg végül Chosan egy Kakushin nevű japán szerzetesnek is megtanította. Mikor Kakushin 1254-ben Japánba visszatért, ott megalapította a Fuke szektát és másoknak is megtanította a shakuhachi játékot. Az előadásmódot a szekta fiatal tanítványa, Kichiku fejlesztette tovább. Egy álom hatására Kichiku a shakuhachi hangját egyrészt a bambuszlevelek között szisszenő szél hangjához próbálta hasonítani, másrészt, vándorszerzetesi élményei és benyomásai hatására két darabot is komponált, amelyeket szintén természet hangjai inspiráltak. Az első címe „Mukaiji”, amely a ködborította tenger neszeit szólaltatja meg, a másiké pedig a „Kōkuji”, amely a visszahúzódó köd mögül kibukkanó tenger tágasságát és ürességét láttatja. E három darab, a Kyorei, a Mukaiji és a Kōkuji a legrégebbi shakuhachira íródott kompozíciók.

A shakuhachi történetének Kakushin Kínából való visszatérését követő szakasza egészen 1603-ig relatíve eseményszegény, amikor is Tokugawa Ieyasu, az első shogun magához ragadja a hatalmat, egyesíti Japánt, amelynek következtében mintegy 250 évnyi békés időszak következik.  A Fuke felekezetként való elismerése, valamint az a körülmény, hogy a békés időszakban munka nélkül maradt szamurájok és szolgálaton kívül álló harcosok (rōnin) egyfajta menekülési útvonalat láttak a szektához való csatlakozásban (különösképpen azért, mert a szekta szigorú önművelést és aszketizmust valló kánonja messzemenőkig összhangban állt a bushido-val), különösképp megnövelte a szekta jelentőségét és befolyását.

Ebben az időszakban 120 templom létesült. E templomokat azonban nem jómódú családok vagy klánok támogatták, miként az szokásos volt, így nem alakult ki szoros közösség közöttük. Maga a vallás is sajátságos helyzetben létezett, mivel sem hittételek, sem szertartások nem egységesítették. Egyedüli elvként csak az érvényesült, hogy a shakuhachi zensanmi által elérhető a megvilágosodás, a nirvána állapota. A shakuhachi játék ezen, az ülő meditációhoz, a zazenhez  hasonlítható gyakorlatát, suizennek, azaz fúvós meditációnak (sui = [fuvola]fúvás) nevezték.

Ebben az értelemben tehát a shakuhachi játék nem zenei előadóművészet, hanem zen-buddhista praxis. A hangszert kizárólag vallásos célból használták, s megszólaltatói csakis a Fuke szekta szerzetesei, a komusōk voltak. A komusō hangszerjátéka egy egész sor más dolgot is magában foglalt: tanulást, szertartásokat, lelki, szellemi és fizikai gyakorlatokat – egy koldulórendi szerzetes tevékenységeit.

 

Komusō

 

Miután a Fuke szektát a Meiji restauráció kezdetén, a shogunátus eltörlése és a császár legfőbb hatalomba való visszatérése, az ország a külföld előtt való megnyitása és a sintoizmus államvallássá nyilvánítása után 1871-ben feloszlatták, a shakuhachi játék elvesztette vallásos jellegét és egyszerű előadóművészeti tevékenységgé alakult.

A koto-ra vagy shamisenre íródott darabokat áthangszerelték shakuhachira, szóló- és kamarazenei kompozíciók születtek. Különféle művészi elveket valló iskolák jöttek létre és a hangszer az egész országban népszerűvé vált. Ilyen ma is ismert iskolák pl. a Kinko, a Tozan, az Ueda és a Chikuho.

 

 

(2) A shakuhachi zenéje és előadása

 

A klasszikus shakuhachi darabok szólóhangszerre íródtak. A Kinko iskolában 36 eredeti tradicionális darab (honkyoku) hagyományozódott  át, ám emellett számos később keletkezett zenemű ismert. Ezek között sok olyan virtuóz darab is található, amely egyetlen iskolához sem sorolható. 

A ’honkyoku’ kiefejezés szó szerinti jelentése „eredeti, régi időkből áthagyományozódott darab”  és elsősorban a shakuhachi kapcsán használatos. A klasszikus honkyoku-k , miként az a történeti háttér ismeretében már világos, vallásos tartalmú, spirituális darabok. A zenének nincs semmilyen meghatározott időmértéke, előadása szabad ritmusú. Ugyanakkor megjegyzésre érdemes, hogy egyes modern zeneszerzők honkyoku-ikban semmilyen vallásos tartalomhoz nem kapcsolódnak, s meghatározott ritmust írnak elő.

Az alkalmilag közösen megszólaltatott klasszikus honkyoku heterofónikus, bár a modern zeneszerzők tollából homofón és polifón darabok is ismertek.  A leggyakoribbak a duók és triók, míg a kvartettek kivételt képeznek. A shakuhachi más hangszerekkel való közös játékának kamarazenéje új forma, amelyet legnagyobbrészt 1871 után, a korábbi szerzetesi gyakorlatból fejlődött ki s amelyben a hangszer koto-val és shamisennel társul. Ez manapság a shakuhachi kamarazene legelterjedtebb formája. Ha egy ilyen trió egy jiutát játszik, amely egy koto-ra, illetve shamisenre íródott tipikus klasszikus darab, akkor sankyoku gasso-ról beszélünk.     

 

2.1 A shakuhachi zene esztétikája

A Fuke zen buddhista szekta volt, amely a Rinzai iskolához tartozott. Ezen iskola a Kamakura kor (XII-XIV. század) legdinamikusabb zen szektái közül a koncentráció és az aszkézis vonatkozásában a legszigorúbbak közé tartozott.  Ezen alapult összefonódása a bushi-k, a szamurájok kasztjával.

A zen attitűd és szellemiség lényege, hogy a racionalitás meghaladása révén érje el az irracionalitás állapotát; s pontosan ez a shakuhachi játék esztétikájának alapja is. A japán ’zen’ kifejezés eredete a szankszrit dhyāna, amelynek szó szerinti fordítása „a szellem lankadása nélkül érni el a belső nyugalmát” vagy „megteremteni a szellem rendíthetetlen állapotát”.

A zen, mint statikus, meditatív karakterű vallás Indiából ered. Mikor azonban Kínába érkezett, dinamikus vonások jelentek meg benne.  Japánban mindkét formájában gyökeret vert. A zen statikus alakját az ún. zazen reprezentálja, amelynek során a meditációt ülve, a testi nyugalomban elmélyedve gyakorolják, dinamikus alakjára pedig a kolduló papok és szerzetesek adnak példát, akik a zent énekelve és shakuhachin játszva gyakorolják az utcákon.

 

 

A klasszikus shakuhachi darabok tempóját a ritmikai beosztás nélkül, lassan megszólaltatott hangok határozzák meg. Ezáltal a zene egyfajta archaikus, misztikus színezetet ölt. Ritmusként a lélegzetek, mint legkisebb egységek szolgálnak.

Vegyük szemügyre az európai koncertfuvola fejlődéstörténetét. A hat hanglyukkal rendelkező reneszánsz hangszer a barokk korban alakult harántfuvolává, amelynek még csak egy billentyűje volt. Később egyre több billentyű és bonyolult mechanizmus jelent meg rajta, míg végül megszületett a Böhm-fuvola, amely valamennyi egész- és félhangra külön szerkezetet alkalmaz. Amikor a shakuhachi Kínából a Tang korban Japánba érkezett még hat hanglyuk volt rajta, ám ez az 1300-as években ötre csökkent és az egész szerkezet azóta semmit sem változott. Az eredeti forma fennmaradásának hátterében a zen buddhizmus áll, a maga racionalitástól eloldódó gondolkodásmódjával és ezt tükrözi vissza a shakuhachi játék is. A lehető legegyszerűbb hangszeren, mint amilyen a shakuhachi, a lehető legkülönfélébb hangszíneket megszólaltatni: éppen ez jelenti a racionalitás meghaladását, a kapcsolatot a zen szellemiségével. Ha a japán játékos elégedetlen a megszólaltatott hang minőségével, akkor tudatosítja magában, hogy képességei és technikája még elégtelenek, és nem nyúl a hangszerhez, hogy azon alakítson. A játékosnak kell saját erejéből, saját mesterségbeli tudása révén legyőznie a hangszer egyszerűségéből és a technikai segédszerkezetek hiányából fakadó nehézségeket. Így válik érthetővé, hogy a hangszer változtatásának igénye miért nem merült fel. Csakis a játékos attitűdje a fontos, és éppen a hangszer egyszerűsége inspirálja a leginkább a játéktechnikai képességek és a kifejezési lehetőségek fejlesztését. 

 

folyt. köv. 

In: TIBIA 1978/3. P. 152 sqq. Fordította: Kenéz László

 

 

Joomla templates by a4joomla